Szülőfalum, Vése neve „puszta személynévből keletkezett, magyar névadással”. (Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. 1978.) Eszerint Árpád-kori birtokosát Vehsének hívták. A személynév először 1211-ben fordul elő magyar oklevélben. A falu nevét viszont az első oklevelekben Veyceh (1283?), Veyteh (1284), illetve Veyse (1331) alakban írták. Bujkál bennem a kisördög, hogy magam is szót fejtsek. Vejsze szavunk már a tihanyi alapítólevélben (1055) előfordul mint helynév, s később sem csak „halfogó eszközt” jelent, hanem „azt a helyet is, ahol halászni lehet”. (Baróti Szabó Dávid: Kisded szó-tár… 1784.) A „vese” pedig csermely, „vízér” is. (Pesthy Frigyes: Magyarország helynevei. 1888.) Nos, az a patak, amely Marót-völgyi-csatorna néven van a térképen, és a Balatonba fut, két ágból is Vésén ered. A régi temető közelében, ahol a falu állt, amíg a török el nem pusztította. Gyerekkoromban is vizenyős, zsombékos, kígyókkal, békákkal, apró halakkal teli rét volt ott. Hét-nyolcszáz (ezer?) évvel ezelőtt kitűnő „halászóhely” lehetett.

A mohácsi vész után hat évvel, 1532-ben a török már másodszor indult Bécs ellen. A kétszázezer főnyi hadsereg Dél- és Nyugat-Dunántúlon vonult keresztül. Vidékünkön az első nagy pusztítást ez a hadjárat okozta, bár Vését mintha elkerülte volna. Talán azért, mert a fő közlekedési utak is elkerülték. Az 1534. évi királyi adóösszeírás 13 portát tüntet föl a faluban, míg a környező községekben szinte mindenütt „szegényeket” és 99„puszta telkeket” is. Aztán Buda után, 1543-ban elesik Siklós, Pécs, Simontornya stb., s 1545-ben már másodszor támadnak Kanizsa (Nagykanizsa) vára ellen. Vését ekkor pusztítják el először. 1546-ban az áll a neve mellett, hogy deserta (pusztaság).

Hányan lakhattak Vésén 1534-ben? Húsz évvel Dózsa felkelése, nyolc évvel Mohács után, s kétszáz esztendővel az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzék adatai után, amely szerint Vésének már akkor plébániája volt? Az összeírt tizenhárom porta nem tizenhárom családot jelent, hanem tizenhárom jobbágytelket. Egy portán, amely házból, szántóföldekből, rétekből, legelőkből állott, rendszerint két vagy több jobbágycsalád élt. Portás jobbágynak az számított, akinek legalább három forint értékű vagyona volt. Nem írták össze a zselléreket, szolgákat, a földesúr cselédjeit. Ha 30 családot veszünk, akkor 100-150 ember mindenképpen élt a faluban. A környékbeli településeken is nagyjából ennyi. S hogy a török 1545-ben nem ölt meg mindenkit, azazhogy néhányan elfutottak az erdőbe, bizonyítja, hogy három évvel később már megint össze tudtak írni az adószedők két portát, hat szegényt és hat puszta telket.

Szigetvár eleste (1566) után a töröknek Dél-Dunántúlon Kanizsa maradt az egyetlen igazi ellenfele, amit csak 1600-ban tud elfoglalni. De a kis belső-somogyi végvárakat egytől egyig birtokolja. Segesden, Vésétől délre nyolc kilométerre helyőrséget létesít, s 1618-ban már 444 katonája 16 löveggel teljesít ott szolgálatot. Vidékünk hadszíntérré változik. Az a néhány jobbágycsalád, amelyik elszökik-visszajön, vagyis hát ott marad, a királyi adóösszeírásoknak éppúgy szereplője, mint a török adólajstromoknak. De nemcsak a királynak és a szultánnak, hanem a magyar és a török földesúrnak, sőt az egyháznak is adóznia kell. Ráadásul újra meg újra betörnek Zalából az oda menekült végvári vitézek (a legközelebbi magyar végvár, Kiskomár vára tizenöt kilométerre van), jönnek a török portyázók, viszi mindenki, amit talál.

Igazán megható, ahogy Ali budai basa arról panaszkodik 1583. július 3-án a Rudolf császárhoz írott levelében, hogy Nádasdy és Zrínyi a szigetvári szandzsákban „Berzence, Segösd alját, az hatalmas császár végeit mind szüntelen szágulgya, és nagy károkat, dúlást teszön az tartományban”. S ha belegondolok, hogy netán Rudolf megdorgálta Nádasdyt és Zrínyit, hogy hagyják már békén a nagyméltóságú padisah „ideiglenesen itt állomásozó csapatait”, hagyják a saját birtokaikat, hiszen úgysem tehetnek semmit, hiszen ő úgyis megtesz mindent, hiszen a kétfejű fenevad otromba képzete csak egy huszadik századi mihaszna költő elmeszüleménye lesz majd, akkor helyben vagyunk.

Wéssey László (Ladislaus Vesej) már 1554-ben, „virágvasárnap előtt való kedden” Vas megyéből, Asszonyfalváról (Ostffyasszonyfa) írja levelét „atyjafiának”, Besenyey Mihálynak Somogyba, a Vésétől tizenöt, másik birtokuktól, Szőkedencstől tíz kilométerre fekvő Szakácsiba, hogy viselje gondját birtokainak és jobbágyainak, „úgy, mintha én is ott volnék”. Mert most is, ugye, „Alya szolgái megjövének, jószágunkra szállanak, Dencsre… és nem úgy éltek, mint kellett volna, hanem borunkat is pénz nélkül megitták, és az mit jobbágyunknál meg nem ehettek, ihattak, azt elvitték – annak felette jobbágyunkat verték, kiért, ha reá gondolunk, jobbágy hiával leszünk…” Hát igen, ha jobbágy se lesz, ha a közelben atyafi se lesz, akkor aztán „kenyeregni” se lesz kinek, hogy „másszor efféle dolog ne esnék rajtunk”.

Nem tudni, hogy Wéssey László vagy az utódai tartottak-e közvetlen kapcsolatot a falvaikkal, vagy csak az egymást követő „zálogos urakkal”, akik többnyire katonaemberek voltak, tehát tudtak valami védelmet nyújtani a jobbágyoknak, be tudták hajtani a járandóságokat. De amikor 150 év múlva az ükunoka (?), Stephanus Vissej, azaz Wéssey István Szentivánfáról (Ostffyasszonyfához nyolc km) visszajön Vésére, pusztaságot talál. 101Valakik, a visszavonuló törökök vagy az országot kegyetlenül megsarcoló felszabadító hadsereg, amikor a törököt Kanizsából kiverték, 1690-ben Vését megsemmisítették. Harminc évig nem lakott ott senki. A szomszéd falusiak foglalták el a hozzájuk közel eső határrészt, a többit elborította az erdő. Persze egész Somogy megye romokban hevert. Az 1720-as országos adóösszeírás szerint területének több mint a fele „erdő és hasznavehetetlen mocsár”, s mindössze 24 százalékát művelik.

A török utáni összeírásokban először 1720-ban szerepel Vése. Kilenc családot írtak össze. Két év múlva tizenkettőt. Itt közlik azt is, hogy a „község három éve települt, s örökös jogon birtokoltatik Vissej István által”. A tizenkét család közül három mellett (Kincses, Király, Takács) van ott a jelzés, hogy örökös jobbágyok, s ötnek a leszármazottjai (Kincses, Király, Pintér, Takács, Varga) ma is Vésén élnek. Wéssey István 1734-ben Contractus Levelet, felhívást tesz közzé Szentivánfán, amelyben szerződést, kedvezményeket ajánl azoknak a parasztoknak, akik „örökös jobbágyimon kívül”, Vésén letelepednek, ott szántanak, vetnek, erdőt irtanak, szőlőt telepítenek stb. Bertók Péter neve először 1735-ben tűnik föl az összeírásokban. Vésétől hat kilométerre, Tapsonyban, ahol akkor Nádasdy Tamás főispán birtokán Somogy vármegye székel, azaz gyűlésezik, már évekkel korábban, többször is.

A Contractus Levélben Wéssey István kijelenti, hogy akik Vésén letelepednek, „…szőlőhegyet ha építenek… tíz esztendeig semminemű cenzust ne füzessenek… az után minden kapástúl tartozzanak garast füzetnyi. Ha erdőbül írtanának szántóföldet Árendásim (tehát: Bérlőim), négy vetésig ne adgyanak tőlük kilencedet… Minden egész helyes Gazda… esztendőnként három forint árendát (bérleti díjat) tartozik füzetnyi, fél helyes Gazda pedig egy tallért… Midőn makknak termése lészen vései erdőmön, Árendásim, akiknek sörtvéles marhája lészen, minden húszbul egyet makk bér helyett, vagy 102pedig, ha úgy teccik, megegyezvén velem, a szokott makk bért tartoznak adni… Ha valamely Árendásom el akar lakóképpen jószágomról menni… számot vetvén, árendáját és egyebét… megfizetvén szabadon elmehet…”

Nem tudom, Bertók Péter minden húsz disznóból egyet adott-e az uraságnak, vagy a „szokott makk bért füzette”, de hogy makkoltatta a sörtvéles marháit, az bizonyos. 1761-ben, amikor a falu határát bejárják, hogy újra és véglegesen megállapítsák, független tanúkat hallgatnak ki. Vallomást tesz Nagy Ádám nemeskisfaludi lakos is, aki, mint mondja, „ennekelőtte tizenhat esztendőkvel a vései helységben lakozó Bertók Pétert hat esztendeig, több vései lakosokat… pedig harmadfél esztendeig vései helység határában sörtvéseiket őrizvén pásztorul szolgálta”. Azt vallja, hogy „számtalanul járt és megfordult” a vitatott erdőrészeken is, mert „pásztorkodása idején csaknem minden esztendőben sok makk termett”, s csak amikor az „elölszámlált” határjelekhez ért, csak akkor „fordétotta meg seregét”, s hogy az erdőt a vései lakosok „szabad füvöltetéssel, kaszálással, tűzre és épületre való favágással… minden háborgatás nélkül élték és használták”.

Nos, akkor, amikor Nagy Ádám Bertók Péter kanásza, 1748–1749-ben Visitationis Canonicaet, azaz katolikus egyházi szemlét tartottak Vésén. Ennek a jegyzőkönyve talán a legfontosabb vallomás a harminc éve újratelepült faluról: „Vése a tapsonyi egyház leányegyháza. Tek. Wéssey Mihályhoz tartozik. Nincs temploma, sem imaháza. A jobbágyok mind magyarok, főleg luteránusok és kálvinisták, katolikusokkal keverve. Van egy fatornyuk a falu közepén, amelyet a földesúr költségén emeltek, és amelyen szentkép nincs. A temető a falun kívül, nyugatra, a falu régi egyházának romjai mellett van. Nincs benne kereszt. Nincs körülkerítve. Nincs megszentelve. Együtt temetkeznek a katolikusok és a nem katolikusok. Plébánosuk a tapsonyi, aki a rendelt stólán kívül semmit sem kap tőlük. A nem103katolikusok a stólát a saját papjuknak fizetik. A halottakat a helybéli ágostai hitvallású iskolamester, Tanóczi Tamás temeti el. Az ő háza imaház gyanánt szolgál. Valláselhagyó egyetlen személy kivételével nincs. Elvált nők nincsenek. Káromkodók igen sokan vannak. Más vétkek nagyon kevéssé fordulnak elő. Kirendelt bábaasszony nincsen. A katolikusok hitvallásra képesek.”

A vizitáció során tizenhárom katolikus családot írnak össze, hetvenöt személyt. Hat családnál zselléreket és szolgákat is. Szentkirályi (Király) János nevénél jegyzik meg, hogy elhagyta vallását családjával együtt. Bizonyára nyomós oka vagy szent célja volt, hogy a katolikusok közül elsőként áttérjen földesura hitére, mert nem lehet véletlen, hogy a mi sorunkon is, meg a túlsó soron is a cselédházak után a Királyoké az első porta, s csak utána jönnek a többiek. A túlsó soron az 1722-es listán szereplő „örökös” és első családok, a Kincses, a Takács, a Varga, a Pintér, a miénken meg a Bertókok portái.

Az 1767-es úrbéri tabellán már 55 család, 25 helyes, azaz telkes jobbágy, 24 házas zsellér és 6 házatlan zsellér neve szerepel. 48 magyar név, s 1 Haiszter, 1 Karnics, 1 Fliszár és 4 Lébár. S jön még 3-4 Leposa. Ez utóbbi családok vendek, de akik hamarosan elmagyarosodnak. Egy 1771-ből való összeírás szerint, amelyben nemcsak a jobbágyok, hanem a földesúr cselédjei is benne vannak, 373 lakosa van a falunak. 28 család evangélikus, mint a földesúr (ez 164 személy), 18 család református (108 személy), 18 család katolikus (101 személy). Persze a földesúri hatalom nem csupán úgy érvényesül, hogy a Wésseyek 1771–1772-ben „nevetséges áron” megváltják a parasztoktól az irtásföldeket (719 magyar hold szántót, 339 hold rétet), hanem vallási tekintetben is. 1785–1786-ban, mihelyt a türelmi rendelet lehetővé teszi, megépül az evangélikus templom, s ettől kezdve papja is van a falunak. Még néhány évtized, és szinte csak a földesúr cselédjei között találunk katolikusokat. De ötven 104évvel az újratelepítés után, 1770-ben a jobbágytelkekkel együtt már 1344 magyar hold (kb. 1000 kat. hold) szántóföldet művelnek Vésén, s ezenfölül vannak a legelők, az erdők, a szőlők.

Nagyjából ekkor, a tizennyolcadik század utolsó negyedében válik rendszeressé, hogy írásban a falu neve Vése, a földesúré Wéssey. Lehet, hogy azelőtt is így mondták, de ki-ki úgy írta, ahogy hallotta-értette? Bizonyára a szó ejtése is változott az évszázadok során. Még az írásforma is beleszólhatott a változásba. Hiszen évtizedeken keresztül csak egy-két ember lakott Vésén, vagy annyi se. Az 1782–1785-ös első katonai felvételkor ezt írták Vése neve után: „Van egy jól megépített nemesi udvarháza, valamint a legtöbb ház is jó karban van. Nem messze innen egy régi templom romjai találhatók. A patakok meleg időben is csak részben száradnak ki. Partjuk, medrük… mocsaras. Az erdők többnyire tölgyfából állnak, nagyságuk különböző, sok a magas törzsű fa köztük. A réteken sok a mocsaras folt, melyek sosem száradnak ki…”